Munkaügyi Blog

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára és jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában — dr. Bihari Mihály, dr. Kiss László, dr. Lenkovics Barnabás és dr. Stumpf István alkotmánybírók párhuzamos indokolásával — meghozta a következő

h a t á r o z a t o t:

1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az „egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról, illetve módosításáról” szóló 2010. évi XC. törvény 8-12. §-a és 133. §-a alkotmányellenes, ezért ezeket a rendelkezéseket a hatálybalépésükre – 2010. október 1-jére – visszaható hatállyal megsemmisíti.

2. Az Alkotmánybíróság az „egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról, illetve módosításáról” szóló 2010. évi XC. törvény 9. § (2) bekezdésének a 2000. évi LXVI. törvénnyel kihirdetett, a fizetett éves szabadságról szóló, a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia 1970. évi 54. ülésszakán elfogadott 132. számú Egyezmény 11. cikkébe, mint nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatára irányuló indítványt elutasítja.

3. Az Alkotmánybíróság az „egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról, illetve módosításáról” szóló 2010. évi XC. törvény 9. §-ának a 2009. évi VI. törvénnyel kihirdetett, Módosított Európai Szociális Karta 4. cikkébe ütközésének vizsgálatára irányuló indítványt visszautasítja.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

I n d o k o l á s

I.

1. Az Alkotmánybírósághoz számos indítvány érkezett, amelyben az indítványozók az egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról, illetve módosításáról szóló 2010. évi XC. törvény (a továbbiakban: Törvény) II. Fejezete, valamint 133. §-a alkotmányellenességének vizsgálatát kezdeményezték.

Az Alkotmánybíróság az indítványokat az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, többször módosított és egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat (ABK 2009. január, 3., a továbbiakban: Ügyrend) alapján egyesítette és egy eljárásban, tartalmuk szerint bírálta el. Az indítványok lényege a következőképpen foglalható össze:

1.1. A kifogásolt rendelkezések (a Törvény 8-12. §-a) a magánszemélyek egyes jövedelmeinek különadójára vonatkozó szabályokat tartalmazzák, mely szerint a Törvény által meghatározott foglalkoztatotti körnek a jogviszonyuk megszűnésével kapcsolatban juttatott bevétel kétmillió forintot meghaladó része után 98 %-os különadót kell fizetnie. A különadóra vonatkozó szabályokat a 2010. január 1-jétől megszerzett jövedelmekre, vagyis a Törvény hatályba lépését, 2010. október 1-jét megelőzőn juttatott jövedelmekre is alkalmazni kell (133. §).

A már kifizetett összegekre vonatkozó különadót 2010. október 31-ig kell megfizetni [11. § (5) bekezdése].

Az indítványozók álláspontja szerint a kifogásolt rendelkezések ellentétesek a jogbiztonság [Alkotmány 2. § (1) bekezdése] elvével, mert a Törvény a kihirdetését megelőző időre állapít meg kötelezettséget, amelynek következtében a jogalanyok magatartásukat nem tudják a jog előírásaihoz igazítani. Az indítványozók a Törvény 8-12. §-a és 133. §-a megsemmisítését kérték.

1.2. Az indítványozók kifejtették, hogy a köztisztviselői jogviszonyban álló munkavállalók jogviszonyának megszűnése esetén törvény szabályozza a köztisztviselőt megillető juttatásokat, így azok nem tekinthetők jó erkölcsbe ütköző jövedelemnek; ezért az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdésébe ütközik a különadó alapjára vonatkozó szabály [Törvény 9. § (2) bekezdése]. A különadó nem felel meg az arányos közteherviselés [Alkotmány 70/I. § (1) bekezdése] elvének sem, mert a Törvény szerinti egységes 98 %-os adóelvonás független attól, hogy a jövedelem milyen mértékben haladja meg a kétmillió forintot. Nem veszi figyelembe továbbá a szabályozás azt sem, hogy az illető foglalkoztatása során milyen javadalmazásban részült, milyen vagyoni viszonyokkal rendelkezik. A különadó alapját meghatározó 9. § (2) bekezdése nem felel meg az Alkotmány 70/I. §-ában foglalt követelményeknek azért sem, mert az adó eszközét nem az adó alkotmányi rendeltetésének, a közfeladatok ellátása anyagi alapjainak megteremtésére, illetve gazdaságpolitikai preferenciák érvényesítésére használja.

A 98 %-os elvonás az indítványozók véleménye szerint a tulajdonjog [Alkotmány 13. § (1) bekezdése] aránytalan mértékű, túlzott korlátozását is jelenti, mert akár teljes egészében elvonhatja a már megszerzett tulajdont; a tulajdonjogot csak a szükségesség és arányosság követelményének megtartásával, a közérdek pontos megjelölésével lehetne korlátozni. Hivatkoznak a szerzett jogok védelmének sérelmére is, mert a különadó különbözetet a már levont közterheken túl utólag is meg kell fizetni. A közterhek átminősítésének következtében az indítványozók szerint csökken a szolgálati idő és a nyugdíj alapjául szolgáló kereset, melynek eredményeként sérülnek a szerzett jogok.

Érvelésük szerint a közszférából való távozással összefüggésben jogszabály alapján, vagy a rendeltetésszerű joggyakorlás keretei között kötött szerződés alapján járó, már kifizetett, illetőleg a jövőben fizetendő összegekre vonatkozó jogszabályi és szerződéses kötelezettségek olyan szerzett jogot keletkeztetnek, amelyre kiterjed az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből következő alkotmányos védelem.

1.3. Az indítványozók szerint a jogalkotó csak olyan jövedelmeket adóztat, amelyek közvetlen vagy közvetett módon az államtól származnak, nem tartozik azonban a különadó hatálya alá a versenyszférában keletkezett jövedelem. Ez sérti a köztulajdon és magántulajdon egyenlő védelmének elvét, a gazdasági verseny szabadságát [Alkotmány 9. § (1)-(2) bekezdése], valamint az állami tulajdonban álló vállalatok és gazdálkodó szervezetek felelős önálló gazdálkodásának elvét (Alkotmány 11. §).

Az indítványozók álláspontja szerint a kifogásolt rendelkezések a közszférában dolgozók hátrányos megkülönböztetését is eredményezik, mert a Törvény 9. § (1) bekezdésében foglalt különadó nem vonatkozik a versenyszféra alkalmazottaira, valamint egyes választott tisztségviselőkre. A hátrányos megkülönböztetés a jövedelemveszteség mellett a nyugdíj megállapításánál is kedvezőtlenebb helyzetet eredményez a közszférában dolgozók számára. A Törvény 9. § (1) bekezdésében szabályozott különadó fizetésére köteles foglalkoztatotti kör meghatározása az indítványozók véleménye szerint a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) hatálya alá tartozó, állami tulajdonban álló vállalatoknál dolgozó munkavállalókkal szemben diszkriminatív, mert az Mt. hatálya alá tartozó, de nem állami tulajdonú vállalatoknál dolgozók esetén a megszerzett jövedelem után kevesebb adót kell fizetni.

1.4. A Törvény 9. § (2) bekezdése — a szabadság megváltása címén kifizetett összeg különadó alapjába történő beszámítása miatt — sérti az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésében foglalt fizetett szabadságra vonatkozó jogosultságot, mert a különadó megfizetésének eredményeként a ki nem vett szabadság pénzbeni megváltására a valóságban nem kerül sor. Mivel a szabadság megváltása címén kifizetett összegről szintén törvény rendelkezik, ezért az indítványozók szerint az sem tekinthető jó erkölcsbe ütköző jövedelemnek. A Törvény szabályai az indítványozók érvelése szerint sértik a végzett munkához kapcsolódó jövedelemhez való jogot, mert majdnem teljes egészében olyan jövedelmet vonnak el, amely a munkában töltött időhöz és a végzett munka mennyiségéhez kapcsolódik. Ily módon a munkavégzés alóli mentesítés idejére járó összeg adóval történő elvonása sérti a munkához való jogot.

1.5. Az indítványozók álláspontja szerint a Törvény 9. § (1) bekezdésében foglalt szabályokból nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy kik tartoznak a különadó fizetésére köteles foglalkoztatotti körbe, ugyanis nem egyértelmű, mely szervezeteket kell érteni a működési támogatásban részesített más jogi személyek alatt.

Véleményük szerint a Törvény 9. § (2)-(4) bekezdései és 12. §-a alapján nem lehet meghatározni a különadó alapját sem, mert az adóalap kiszámításához szükséges „rendszeres járandóság” fogalmát a Törvény nem taxatíve, hanem csak példálódzó felsorolással definiálja. További jogbizonytalanságot [Alkotmány 2. § (1) bekezdése] okoz az indítványozók szerint annak az értelmezési kérdésnek az eldöntése, hogy a kétmillió forint bevételt bevételenként külön-külön, vagy valamennyi bevétel teljes összegét figyelembe véve kell vizsgálni.

1.6. Az indítványozó érdekképviseleti szervezet hivatkozik arra is, hogy a különadó az Európai Szociális Karta ama szabályába ütközik, amely a méltányos díjazáshoz való jog biztosításának a kötelezettségét (4. cikk) írja elő.

1.7. Az indítványozó országgyűlési képviselő az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. § c) pontja és 44. §-a alapján a Törvény 9. § (2) bekezdése nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatát kezdeményezte.

Az országgyűlési képviselő álláspontja szerint a Törvény 9. § (2) bekezdésében a szabadság megváltása címén kifizetett összegnek a különadó alapjába történő beszámítása ellentétes a 2000. évi LXVI. törvénnyel kihirdetett, a fizetett éves szabadságról szóló, a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia 1970. évi 54. ülésszakán elfogadott 132. számú Egyezmény 11. cikkével, amely rögzíti, hogy a munkaviszony megszűnése esetén biztosítani kell a letöltött szolgálati idő után járó, ki nem vett fizetett szabadságot vagy szabadságmegváltást. A 98 %-os különadó megfizetésének eredményeként azonban az indítványozó szerint a ki nem vett szabadság pénzbeni megváltását szinte teljes egészében elvonja az állam, amellyel a Törvény kiüresíti a hivatkozott nemzetközi szerződésben biztosított, ki nem adott szabadság megváltásához való jogot.

2. Több indítványozó szerint a kifogásolt rendelkezések sértik a szociális biztonsághoz való jogot, mert csökkentik a társadalombiztosítási szolgálati időbe beszámítható adózott jövedelmet, ily módon a szolgálati időt is, amelynek alapján a nyugdíj összege megállapításra kerül.

Véleményük szerint az Alkotmány 70/E. §-ának sérelme az önhibán kívül bekövetkezett munkanélküliség kapcsán is fennáll, mert a munkavállalót megillető juttatások nem tölthetik be azt a szerepüket, amelyeket például a munkanélkülivé válás esetére rendelt a jogalkotó (például a fizetett időtartam biztosítása új munkahely keresésére).

Álláspontjuk szerint a Törvény 9. §-ának, 10. §-ának és 12. §-ának a rendelkezései sértik a család és az anyák alkotmányos védelmének elvét [Alkotmány 15. §, 66. § (2) bekezdés], ugyanis — gyakorlati példával illusztrálva — a munkaviszony megszűnése esetén az anyák részére kifizetett jövedelem jelentős része a különadó hatálya alá esik: a gyermek hároméves kora előtt az anya munkaviszonya nem szüntethető meg rendes felmondással. Ha a munkáltató mégis megszünteti — pl. átszervezés miatt —, köteles a védett időre járó minden, a munkaszerződés alapján járó juttatás egyösszegű megfizetésére, így az anyának kifizetett összeg jelentős része a különadó hatálya alá esik.

Van olyan beadvány, amelyben az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és 70/A. §-a sérelmére is hivatkoznak.

Egy indítványozó hivatkozik az Alkotmány 11. §-ának sérelmére, mert szerinte sérül a gazdálkodó szervezetek felelős önálló gazdálkodásának elve.

3. Több indítványozó felvetette, hogy az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdése az Alkotmány más szabályaival [2. § (1) bekezdése, 70/A. § (1) bekezdése] áll ellentétben.

II.

1. Az Alkotmány érintett szabályai szerint:

„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. (…)

9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.

(2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát. (…)

11. § Az állam tulajdonában álló vállalatok és gazdálkodó szervezetek a törvényben meghatározott módon és felelősséggel önállóan gazdálkodnak. (…)13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.

(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet. (…)

15. § A Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét. (…)

54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. (…)

66. § (…)

(2) A Magyar Köztársaságban az anyáknak a gyermek születése előtt és után külön rendelkezések szerint támogatást és védelmet kell nyújtani (…).

70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. (…)

70/B. § (…) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.

(2) Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga. (…)

70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. (…)

70/I. § (1) Minden természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.

(2) A közterhek viselésére szolgáló forrásokból, valamint az állami vagyonnal gazdálkodó, illetve az állam többségi tulajdonában vagy irányítása alatt álló szervezetek részéről jó erkölcsbe ütköző módon juttatott jövedelmek tekintetében törvény, az adott adóévtől kezdődően, külön mértékű kötelezettséget állapíthat meg.”

2. A Törvény támadott rendelkezései az alábbiak szerint szólnak:

„A magánszemély egyes jövedelmeinek különadója

8. § (1) A 9. § rendelkezései szerint meghatározott magánszemély az e fejezetben előírt adóalap után különadót fizet. A különadó a központi költségvetést illeti meg.

(2) Az e fejezetben nem szabályozott kérdésekben az Art. rendelkezései az irányadók.

9. § (1) Különadó fizetésére köteles az a költségvetési szervnél, állami, önkormányzati, közalapítványi forrásból alapított, fenntartott vagy működési támogatásban részesített más jogi személynél foglalkoztatott magánszemély, aki munkavégzésre irányuló jogviszonya alapján, továbbá aki a takarékos állami gazdálkodásról és a költségvetési felelősségről szóló 2008. évi LXXV. törvény vagy a köztulajdonban álló gazdasági társaságok takarékosabb működéséről szóló 2009. évi CXXII. törvény szerinti munkavégzésre irányuló jogviszonyban a (2) bekezdésben foglalt különadó alapnak minősülő bevételt szerez.

(2) A különadó alapjának minősül az (1) bekezdésben említett jogviszony megszűnésével összefüggésben pénzben kifizetett, vagy bármely más formában juttatott (bármely esetben a továbbiakban: kifizetett) bevételből – ide nem értve a jogviszony megszűnésének évében esedékes szabadság megváltása címén kifizetett bevételt, a jogviszony megszűnésekor a magánszemélyt megillető jubileumi jutalmat, illetve a felmentési (felmondási) időnek a munkavégzési kötelezettséggel járó részére kifizetendő munkabér, illetmény összegét, továbbá a szerződéses katonák leszerelési segélyét, de ideértve a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) 3. § (6) bekezdése alapján megállapodás szerint kikötött ellenérték címén kifizetett bevételt – a rendszeres járandóságok 60 napra számított összegét meghaladó rész, a (3)-(4) bekezdésben foglaltak figyelembevételével.

(3) A (2) bekezdésben foglaltaktól eltérően nem minősül a különadó alapjának a (2) bekezdés szerinti bevétel kétmillió forintot meg nem haladó része.

(4) A (2) bekezdésben foglaltaktól eltérően a különadó alapjának minősül a (2) bekezdés szerinti bevételnek a rendszeres járandóságok 60 napra számított összegét meg nem haladó részéből a kétmillió forint feletti összeg.

(5) A különadó alapját jogviszonyonként külön-külön kell megállapítani. A különadó alapja független attól, hogy a bevétel kifizetése egy vagy több adóévben történik. Ha a bevétel megszerzése több részletben történik, azt kell feltételezni, hogy a magánszemély először a különadó-alapot nem képező adóköteles jövedelmet szerzi meg. A nem pénzben kifizetett bevételt a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (a továbbiakban: Szja tv.) 3. § 9. pontjának megfelelő alkalmazásával kell megállapítani.

10. § A különadó mértéke a 9. § (2) és (4) bekezdése szerinti adóalapnak a 98 százaléka.

11. § (1) A kifizető a magánszemélyt terhelő adót forrásadóként a kifizetéskor állapítja meg, vonja le, elkülönítve igazolja, az Art. 31. §-ának (2) bekezdése szerinti bevallásban vallja be, és ezen bevallás benyújtására előírt határidőig fizeti meg.

(2) Amennyiben a kifizető a magánszemélyt terhelő adót bármely okból nem vonta le, a le nem vont adót a magánszemély fizeti meg a kifizetést követő hónap 12. napjáig.

(3) A különadó alapjának 9. § szerint meghatározott összegét

a) az Szja tv. rendelkezéseinek alkalmazásában a jövedelem kiszámításánál nem kell figyelembe venni, azonban a kifizetés évére vonatkozó személyi jövedelemadó-bevallásban elkülönítve be kell vallani, és be kell számítani az Szja tv. 3. §-ának 75. pontja szerinti éves összes jövedelem megállapításánál;

b) a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló törvény alkalmazásában nem kell járulékalapnak tekinteni.

(4) A különadó alapja után a kifizető az egészségügyi hozzájárulásról szóló törvény rendelkezései szerint 27 százalékos mértékű egészségügyi hozzájárulást fizet.

(5) Amennyiben a különadó alapjául szolgáló bevételnek, vagy egy részének kifizetése e fejezet hatálybalépését megelőzően történt meg, az (1)-(2) bekezdések rendelkezéseitől eltérően

a) a kifizető

aa) a (3) bekezdésben foglaltak figyelembevételével helyesbíti a magánszemélyt terhelő személyi jövedelemadó-előleget, járulékokat (magánnyugdíjpénztári tagdíjat), valamint az általa fizetendő társadalombiztosítási járulékot azzal, hogy a magánszemélyt terhelő, a kifizetéskor megállapított (levont) személyi jövedelemadó-előleg, járulékok (magánnyugdíjpénztári tagdíj) és a megfelelő helyesbített összegek különbözete a magánszemélytől levont különadó-előlegnek, a kifizető által bevallott társadalombiztosítási járulék egészségügyi hozzájárulásnak minősül;

ab) az e fejezet hatálybalépése napjának hónapjában keletkezett kötelezettségek bevallására nyitva álló határidőig az aa) alpontnak megfelelően – a különadó-alapot, a különadó-előlegnek, illetve egészségügyi hozzájárulásnak minősülő összeget e hónap kötelezettségeként feltüntetve – köteles bevallásának benyújtására, illetve a már benyújtott bevallásának módosítására;

ac) a magánszemélynek az ab) alpontban említett határidőig helyesbített adó- és járulék-igazolást ad ki, amelyben külön igazolja a különadó-alapot, a fizetendő különadót, a különadó-előlegnek minősülő levont összeget és a különadó még megfizetendő összegét;

b) a magánszemély a különadó még megfizetendő összegét 2010. október hó 31-éig fizeti meg.

(6) A magánszemély az adóbevallásában adóelőlegként veszi figyelembe a kifizető által levont különadót, valamint – a megfizetésre nyitva álló határidő napjának kötelezettségeként feltüntetve – az általa a (2) bekezdés és az (5) bekezdés b) pontja szerint megfizetett különadót.

(7) A kifizető által az (5) bekezdés a) pontjának ab) alpontja szerint benyújtott, illetve módosított bevallás beérkezését követően az Egészségbiztosítási Alapnak, a Nyugdíjbiztosítási Alapnak, a Munkaerőpiaci Alapnak és a magánnyugdíjpénztáraknak korábban átutalt járulékok illetve tagdíjak összegéből a különadó-előlegnek minősülő összegeket – az adóhatóság jelzése alapján – a Magyar Államkincstár levonja a következő napo(ko)n utalandó összegből.

12. § E fejezet alkalmazásában rendszeres járandóságnak minősül minden olyan bevétel — különösen bér, munkadíj, tiszteletdíj — amely a magánszemélyt a jogviszony megszűnéséig e jogviszonyra tekintettel jogszabály vagy szerződés alapján a legutolsó besorolás szerint meghatározott időközönként vagy a tartós megbízás teljes időtartamára illeti meg. (…)

133. § A II. Fejezet e törvény kihirdetését követő 44. napot követő hónap első napján lép hatályba, rendelkezéseit a 2010. január 1-jétől megszerzett, a II. Fejezet hatálya alá tartozó jövedelmekre kell alkalmazni.”

III.

Az indítványok az alábbiak szerint megalapozottak.

1. Az Alkotmány 2010. augusztus 11-i, az Alkotmány 70/I. §-ára vonatkozó módosítása számos új rendelkezést tartalmaz:

1) nevesített forrásokra, jogalanyokra, az államtól származó jövedelmekre vonatkozik,

2) sajátos — jó erkölcsbe ütköző — módon juttatott jövedelmekről szól,

3) az adott adóév (vagyis 2010-ben a 2010-es adóév) kezdetére utal, (az alkotmányozó kifejezetten kinyilvánította, hogy „az adójogszabályok tekintetében el kíván térni az Alkotmánybíróság 903/B/1990. AB határozatban megfogalmazott megállapításától, amely szerint az új adókötelezettséget érintő szabályozásnál az adókötelezettség keletkezésének időszakát, és nem a bevallás időpontját tekinti irányadónak.”)

4) „külön mértékű” kötelezettség bevezetését engedélyezi a közteherviselés keretei között.

1.1. Az Alkotmány módosítása jelentőséget tulajdonít annak, hogy valamely jövedelem juttatása a „jó erkölcsbe ütköző módon” történt-e, de az Alkotmány nem határozza meg ennek fogalmát. [A „jó erkölcs” kifejezés írásmódja a határozatban az Alkotmány módosításának szövegéhez igazodik, kivéve ahol polgári jogi értelemben szerepel; ott a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) szerint egybeírjuk.]

Az Alkotmány 70/I. §-ának új (2) bekezdése lehetővé teszi a hatálya alá tartozó, jó erkölcsbe ütköző módon juttatottnak minősíthető jövedelmek eltérő kezelését.

1.2. Az új közteherviselési szabály az adott adóév kezdetére utal: az adott adóévtől kezdődően teszi lehetővé „kötelezettség” megállapítását. A Törvény hatálybalépésekor az adott adóév a 2010-es. Ennek a kezdete 2010. január 1-je. Ez azt jelenti: az Alkotmány módosítása lehetővé tette, hogy ennek az adóévnek a kezdetére kiterjedő hatállyal, vagyis akár visszahatóan is, vezessenek be külön mértékű kötelezettséget, a jó erkölcsbe ütköző módon juttatott jövedelmeket illetően.

A módosítás lehetővé teszi, hogy törvény az adókötelezettséggel kapcsolatban a visszaható hatályú jogalkotás tilalmától, a jogállam e lényeges jellemzőjétől eltérjen, és visszaható hatállyal állapítson meg kötelezettséget az Alkotmány módosításának hatálya alá tartozó esetekben, a jövedelem juttatásának módjával összefüggésben.

1.3. Az Alkotmány módosítása „külön mértékű” adókötelezettség bevezetését engedélyezi. Ez a szabály is a 70/I. §-t egészíti ki.

Az Alkotmánybíróság gyakorlatában az adó mértékének arányossági vizsgálatára már 1992-ben sor került, amikor az Alkotmánybíróság egy határozatban azt a megállapítást tette, hogy „[…] az AB az adó mértékének meghatározását nem tekinti tehát alkotmányossági kérdésnek csak akkor, ha a szabályozás diszkriminatív, vagy olyan nagyságot ér el, amely nyilvánvalóan eltúlzott mértékű, indokolatlanná, aránytalanná válik.” (1558/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 506.) Egy másik döntés értelmében aránytalan az adó, ha nagy hányadban meghaladja az elméletileg még elfogadhatónak minősített százalékos arányt; az adott ügyben egy vagyonadó az alapul vett ingatlan forgalmi értékét legalább 110%-kal meghaladta. (1531/B/1991. AB határozat, ABH 1993, 707, 711.)

Az Alkotmány módosítása az alkotmányozó szándéka szerint „az ott meghatározott jövedelemadók esetében az adó mértékének meghatározását a törvényhozó szabad belátására bízza.”

2. Az Alkotmánybíróság egyik határozata (801/B/2002. AB határozat) számos megállapítást tartalmaz a jóerkölccsel — mint magánjogi kategóriával — kapcsolatban.

A határozat lényeges megállapításai szerint „a jó erkölcs mint magánjogi kategória áttételesen kapcsolódik a közerkölcshöz. A közerkölcs védelmének a szükségességét a legfontosabb nemzetközi emberi jogi dokumentumok kivétel nélkül elismerik. E dokumentumok biztosítják továbbá a nemzeti jogrendszerek számára a közerkölcs – és ezzel összefüggésben a közrend – védelméhez szükséges alkotmányos, törvényi és más jogszabályi rendelkezések megalkotásának és alkalmazásának a lehetőségét. (…) Az erkölcsi rend védelmére (megerősítésére) hivatott jogi korlátozások lehetőségét a nemzetközi egyezményeken kívül – azokkal összhangban – az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) joggyakorlata és a magyar Alkotmánybíróság határozatai [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74, 83.; 20/1997. (III. 19.) AB határozat, ABH 1997, 85, 92.] is megerősítik.” A határozat megállapítja, hogy a jogszabályok – összhangban a külföldi és a magyar magánjogi jogterületi törvényekkel – „nem határozzák meg sem a közerkölcs, sem a jó erkölcs fogalmát, ezek tartalmának konkretizálását az eseti jogalkalmazásra bízzák. A jó erkölcsbe ütközés tilalma olyan nyitott, az absztrakció magas szintjén megfogalmazott generálklauzulának tekinthető, amely nem bizonyos, meghatározott magatartásokat tilt vagy tesz kötelezővé. Természete szerint a magánjogi szabadság (privátautonómia) morális határát jelöli ki, és azon belül a jogalanyok magatartását, döntéseik irányát és tartalmát kívánja befolyásolni.” (ABH 2008, 1899.)

Ilyen jellegű jogi fogalom alkalmazása esetében szükséges, hogy a jogalkotó – az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó jogbiztonság és normavilágosság érdekében –meghatározza, hogy a jövedelem juttatása milyen esetekben tekinthető jó erkölcsbe ütköző módon juttatottnak még akkor is, ha ennek tartalmi elemeit igen nehéz normatív módon törvényben felsorolni. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában eddig a Ptk. alapján, a szerződéssel kapcsolatos jogvitákban merült fel a jóerkölcsbe ütközésre vonatkozó rendelkezés vizsgálata; az indítványt az Alkotmánybíróság a bírói mérlegelés megengedhető határaival kapcsolatban bírálta el.

3. A Törvény az „államtól származó” jövedelmekre vonatkozik [9. § (1) bekezdése], az állammal fennálló jogviszony megszűnésével összefüggésben kifizetett bevételről szól [9. § (2) bekezdése], a különadó mértékét 98%-ban állapítja meg (10. §), 2010. január 1-jére visszaható alkalmazását írja elő [11. § (5) bekezdése, 133. §], kétmillió forint feletti összegre (a bevétel kétmillió forint feletti részére) vonatkozik [9. § (3)-(4) bekezdése].

A Törvény szövegszerűen nem minősíti jó erkölcsbe ütköző módon szerzett jövedelemnek a különadó hatálya alá tartozó bevételeket, és olyan külön eljárást sem szabályoz, amelyben ezt megállapítani lehetne, hanem objektív módon írja körül az ismertetettek szerint, hogy milyen jövedelmekre vonatkozik (állami forrás, jogviszony megszűnéséhez kapcsolódó jogcím, összeghatár feletti mérték).

A különadó törvény hatálya alá tartozó jogviszonyokat az Mt., a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény (a továbbiakban: Ktv.), a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.), az ügyészségi szolgálati viszonyról és az ügyészségi adatkezelésről szóló 1994. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: Üszt.), a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény (a továbbiakban: Hszt.), a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény (a továbbiakban: Bjt.), az igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. törvény (a továbbiakban: Iasz.), a Magyar Honvédség hivatásos és szerződéses állományú katonáinak jogállásáról szóló 2001. évi XCV. törvény (a továbbiakban: Hjt.), továbbá a kormánytisztviselők jogállásáról szóló 2010. évi LVIII. törvény (a továbbiakban: Ktj.) vagyis az ún. jogállási törvények (Ktv., Kjt., Üszt., Hszt., Bjt., Iasz., Hjt., Ktj. és az Mt.) szabályozzák. A Ktv., a Kjt., az Üszt., a Hszt., a Bjt., az Iasz. és a Hjt. szabályai értelmében az illetményt ún. bértábla határozza meg, béralkura főszabály szerint nincs mód, az illetményre nem a felek közös megállapodása az irányadó. Az említett törvények további jellemzője, hogy a jogviszonyok megszűnése és megszüntetése eseteit oly módon szabályozzák, hogy míg az Mt. főszabály szerint viszonylag szabad felmondási jogkört biztosít a munkáltatónak, addig a közszférában felmentésre csak a törvényben meghatározott esetekben, jogcímek alapján kerülhet sor (kivétel ezalól a nemrég hatályba lépett Ktj.). Míg az Mt. főszabály szerint a jogviszony megszűnésének anyagi következményeit féloldalasan kogens módon szabályozza (klaudikáló kogencia), azaz itt a felek megállapodással a munkavállaló javára eltérhetnek, addig a közszférában ezek a következmények általában eltérést nem engedő módon szabályozottak.

4. Az Alkotmánybíróság elsőként a visszaható hatállyal kapcsolatos indítványozói felvetésekkel foglalkozott. A Törvény 133. §-a visszaható hatályú alkalmazást ír elő a 2010-es adóévre az adókötelezettséggel kapcsolatban. A visszaható hatály alkotmányjogi megítélésénél annak van jelentősége, hogy a Törvény elfogadásához kapcsolódott az Alkotmány 70/I. §-ának módosítása is.

4.1. Az alkotmánymódosítás szándéka szerint elsősorban azt tette lehetővé, hogy a „jó erkölcsbe ütköző módon juttatott jövedelmek tekintetében törvény, az adott adóévtől kezdődően, külön mértékű kötelezettséget” állapítson meg, vagyis a módosítás jelentős mértékben arról szól, hogy milyen esetekben, milyen jövedelemnél jöhet szóba a visszaható hatályú jogalkotás tilalmának mellőzése.

Minden más jövedelmet illetően változatlanul érvényben marad az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság egyik alapvető kritériuma, amely szerint az adókötelezettség visszamenőleges hatállyal történő megállapítását alkotmányellenesnek kell tekinteni (903/B/1990. AB határozat, ABH 1990, 250, 251.).

Az Alkotmánybíróság külön vizsgálta a különadó jövőre szóló szakaszait [8-10. §, 11. § (1)-(4), (6)-(7) bekezdése, és 12. §] és a visszaható szabályokat [11. § (5) bekezdése, 133. §]. Ennek oka, hogy a Törvény szerinti összeghatár feletti kifizetések között lehetnek jó erkölcsbe ütköző módon juttatottak, másrészt a jövőre szóló szabályok elvileg alkotmányosan vonatkozhatnak nemcsak az ilyen jövedelmekre, hanem másokra is: az Alkotmány 70/I. §-a alapján adóztatható bármely jövedelem, a (2) bekezdés alapján bizonyos jövedelmek másképpen is, mint a főszabály [(1) bekezdés] szerint.

A Törvény 11. § (5) bekezdéséből következik, hogy a különadót a Törvény „hatálybalépését megelőzően történt” kifizetésekre is alkalmazni kell. A Törvény 133. §-a pedig kimondja, hogy „[a] II. Fejezet e törvény kihirdetését követő 44. napot követő hónap első napján lép hatályba, rendelkezéseit a 2010. január 1-jétől megszerzett, a II. Fejezet hatálya alá tartozó jövedelmekre kell alkalmazni.” A Törvény említett rendelkezéseinek összevetéséből az állapítható meg, hogy a különadót a 2010. január 1-je előtt szerzett jövedelmekre nem lehet alkalmazni, viszont alkalmazni kell a 2010. január 1-je után, tehát a Törvény kihirdetése és hatálybalépése (október 1-je) előtt szerzett jövedelmekre is.

A Törvény 133. §-ának a különadó alkalmazására vonatkozó, visszaható hatályú rendelkezése összhangban áll az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdésével, ha a Törvény az ott írt jövedelmekre vonatkozik. Az Alkotmánybíróságnak ezért vizsgálnia kellett, hogy a Törvény II. Fejezete a „jó erkölcsbe ütköző módon juttatott” jövedelmekre vonatkozik-e.

4.2. A Törvény 9. § (1) bekezdése határozza meg azokat a jogviszonyokat, amelyekre a különadó kiterjed, a 9. § (2) bekezdése pedig a különadó alapját. Ennek értelmében az államháztartási forrásból származó [állami (önkormányzati), közalapítványi stb. költségvetésből vagy támogatásból] vagy köztulajdonban álló gazdasági társaság vagyonából eredő egyes – a jogviszony megszűnéséhez kapcsolódó – juttatások után kell különadót fizetni. A jogviszonyokat illetően idetartoznak az ún. jogállási törvényekben (Ktv., Kjt., Ktj, Üszt., Hszt., Bjt., Iasz., Hjt., Mt.) szabályozott, munkavégzésre irányuló jogviszonyok.

Ami a különadó alapját illeti, a jogviszony megszűnésével összefüggésben kifizetett bevételekről van szó, vagyis meghatározott okból juttatott, nem nevesített, de semmiképp sem ismétlődő, vagy rendszeres kifizetésekről.

A jogviszony megszűnésével összefüggésben a jogállási törvények szerint jellemzően végkielégítést, a felmentési időnek a munkavégzési kötelezettséggel nem járó részére kifizetendő munkabért, és az Mt. 3. § (6) bekezdése szerinti versenytilalmi megállapodásból eredő jövedelmet, valamint nem a jogviszony megszűnésének évében, hanem már a korábbi években esedékessé vált, ki nem adott szabadság megváltását juttathatja a kifizető a foglalkoztatottnak.

A különadó alapjába tartozó bevételek közül a végkielégítést és a felmentési időnek azt a részét, amely alatt a munkavégzési kötelezettség alól kötelező felmenteni a foglalkoztatottat, a közszférában törvények szabályozzák (Ktv., Kjt. stb.). Az ún. bértáblák és a hozzá kapcsolódó, szintén a törvényekben rögzített egyéb javadalmazási rendszer a járandóságokat szabályozza. Ezek a törvények garantálnak olyan juttatásokat, amelyeknek a jogcíme vagy mértéke az érintettek (munkáltató, munkavállaló) által nem befolyásolható. A Törvény ezekre a juttatásokra is vonatkozik, visszahatóan.

A Törvényből az következik, hogy a jogalkotó a kétmillió forint feletti összeget 2010. január 1-jétől tekinti különadó alapnak, függetlenül a kifizetés konkrét körülményeitől [9. § (3)-(4) bekezdése]. Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy nem a juttatás módja, hanem – a jogcímek mellett – a mértéke a meghatározó a Törvény szerint akkor, amikor azt kell eldönteni, hogy egyes kifizetésekre különadót kell-e alkalmazni, visszaható hatállyal. A Törvény nem különböztet a juttatások jogalapja szerint (törvény vagy megállapodás alapján juttatott bevétel) és aszerint sem, hogy az egyes jövedelemtípusokat keletkeztető tényállásokat illetően hol befolyásolható a juttatás mértéke az állami forrásból gazdálkodó szervezet és munkavállalója által (pl. szabadság megváltása, versenytilalmi megállapodás, megállapodás alapján járó egyéb juttatás), és hol egyáltalán nem.

Csak az érintettek által befolyásolható tényállásoknál merülhet fel az, hogy a jövedelmet „jó erkölcsbe ütköző módon” juttatták. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a megállapodás alapján juttatott kifizetések minden esetben jó erkölcsbe ütköznek, de azt sem, hogy törvényen alapuló juttatás (pl. szabadságmegváltás) sohasem ütközhet jó erkölcsbe. Az Alkotmány módosítása alapján a Törvény által érintett jogviszonyok megszüntetésekor juttatott, jó erkölcsbe ütköző kifizetések (pl. méltánytalanul magas kifizetések, bizonyos végkielégítések, vagy több éven át ki nem adott, jelentős mértékű szabadság megváltása) különadóval sújthatók visszaható hatállyal is, de ez csak a törvények szerint járó juttatások feletti, és az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdésében említett kifizetésre vonatkozhat. A visszaélések megakadályozását célzó, a társadalom igazságérzetét érvényesítő törvény nem alkotmányellenes önmagában, de meg kell maradnia a módosított Alkotmány keretei között. Nem minősíthető jó erkölcsbe ütközőnek pusztán a mértéke alapján egy törvényben biztosított, ott meghatározott mértékű, alanyi jogon járó jövedelem.

A Törvény azonban nemcsak a jó erkölcsbe ütköző módon juttatott, törvény vagy megállapodás alapján járó, de az érintettek által befolyásolható módon keletkező jövedelmekre vonatkozik, hanem más, a törvényekben jelenleg is fenntartott, a jogviszony megszűnéséhez kapcsolódó jövedelmekre is. Ezért a Törvénynek ezek, az általánosan, a jogviszony megszűnésével összefüggésben kifizetett valamennyi jövedelemre vonatkozó, visszaható hatályú különadót előíró rendelkezései [11. § (5) bekezdése, 133. §] ellentétesek az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdésével és a visszaható hatályú jogalkotást tiltó 2. § (1) bekezdésével.

5. A Törvény hatálybalépését követően kifizetett juttatásokat (pl. végkielégítés) illetően a különadót – a jövedelem megkülönböztetett, állami forrására, sajátos alapjára és az adó külön mértékére vonatkozó törvényi szabályok miatt – nem egyedül az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdése alapján kell vizsgálni. Figyelembe kell venni, hogy a Törvény hatálybalépését követően kifizetett juttatásokat illetően a törvényhozó meghatározhatja – a 70/I. § (2) bekezdésétől függetlenül – az egyes kifizetések feltételeit, az azokkal járó terheket.

Ugyanakkor az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdése alkotmányos felhatalmazás a törvényalkotó számára speciális kötelezettség megállapítására.

Az érintett jogviszonyok megszűnésével összefüggésben jellemzően kifizetett juttatás egyike a végkielégítés. A végkielégítéssel kapcsolatban megállapítható, hogy ezt a jogintézményt az 1991. évi XLVIII. törvény 2. §-a iktatta be az 1967. évi II. törvénybe (Mt1). Az Mt1 27/A. § (3) bekezdése értelmében a végkielégítésre való jogosultság feltétele – egyebek között – az, hogy a munkaviszony a munkáltatónál meghatározott időtartamban fennálljon. „A végkielégítéshez való jog nem tartozik az emberi, illetve állampolgári jogok körébe. A jogalkotó a végkielégítésre vonatkozó elosztási szabályokban a munkavállalók alkalmazási körülményei szerinti megkülönböztetést tehet, ha ez egyébként nem sérti az emberi méltóságot. A végkielégítésre jogosultnak ahhoz van alkotmányosan védett joga, hogy a vele azonos jogállásúak között ne érje tilos megkülönböztetés.” (2180/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 559.)

„Minthogy a végkielégítéshez való jog nem tartozik az emberi, illetve állampolgári jogok körébe, és az emberi méltóságot sem érinti, a végkielégítés feltételeinek meghatározásánál a jogalkotót széleskörű mérlegelési jog illeti meg.” (1221/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 610.) Az Alkotmánybíróság említett gyakorlatához képest az Európai Unió Bírósága más mércék alapján vizsgálódik a végkielégítésre vonatkozó nemzeti jogszabályokat illetően.

Az Európai Unió Bíróságának a C-499/08. számú ügyben 2010. október 12-én hozott ítélete [Ingeniørforeningen i Danmark (Ole Andersen nevében) kontra Region Syddanmark] végkielégítést korlátozó szabályról szól. Eszerint a munkavállalót nem lehet azzal az indokkal sem megfosztani a végkielégítéstől, hogy öregségi nyugdíjra jogosult. Az ítélet elismeri, hogy a végkielégítés célja a munkavállalók újbóli munkába állásához vezető átmenet megkönnyítése. A dán jogban a szóban forgó korlátozás azt biztosította, hogy a hosszabb idejű munkaviszonnyal rendelkező alkalmazottak ne vehessék igénybe a végkielégítést az öregségi nyugdíjjal együtt. A Bíróság megállapította, hogy a korlátozás túllépi az ahhoz szükséges mértéket, amely az említett célok eléréséhez szükséges. Az ítélet szerint az említett szabályozás – azáltal, hogy nem teszi lehetővé a végkielégítés megfizetését azon munkavállalók számára, akik bár a munkáltatójuk által fizetett öregségi nyugdíjra jogosultak, ugyanakkor átmenetileg lemondanak e nyugdíjról azért, hogy szakmai pályafutásukat tovább folytathassák – túllépi az e rendelkezés által kitűzött szociálpolitikai célok eléréséhez szükséges mértéket, és nem igazolható.

5.1. A törvényhozó a jogállási törvényekben a jogviszony megszűnésével összefüggésben biztosított végkielégítést, a felmentési idő tartamát, a munkavégzési kötelezettség alóli mentesítés kötelezettségét nem változtatta meg. Nem korlátozta sem jogalapját, sem összegszerűségét illetően a végkielégítés mértékét vagy a felmentési időre kifizetendő munkabért, nem rendelkezett a korábbi években esedékessé vált szabadság megváltásának a korlátozásáról sem. [Jóllehet pl. a Ktv.-t a 2010. június 28-án kihirdetett Ktj. módosította, és július 6-tól megváltozott a Ktv.-nek a végkielégítés összegére irányadó 19. § (2) bekezdése is, a végkielégítés mértéke bizonyos esetekben változatlanul, akár tizenkéthavi illetmény lehet; a felmentés időtartama legfeljebb nyolc hónap lehet, amelynek legalább felére mentesíteni kell a köztisztviselőt a munkavégzési kötelezettség alól (Ktv. 18. §).]

A kifizetésre okot adó konkrét tényállástól függően előfordulhat, hogy a különadót olyan bevételekre is alkalmazni kell, amelyeket ugyanúgy törvény határoz meg, mint ahogyan a különadó szabályait. Ebben az esetben a jogállási törvények feltétlen alkalmazást kívánó szabályai és a különadó kötelező előírásai között sajátos ellentét feszül: a különadó alkalmazásához vezető körülmények megvalósulása, vagyis a Törvényben rögzített különadó alapot meghaladó összeg kifizetése – ha a jogviszony megszűnik – lényegében elkerülhetetlen.

Az Alkotmánybíróságnak vizsgálnia kellett, hogy a törvényi rendelkezések hatásának említett sajátos ellentéte miatt valamely alkotmányos elv vagy jog sérül-e.

5.2. A Törvény 9. § (1) bekezdéséből az következik, hogy a különadó – szándéka szerint – az állami forrásokkal való gazdálkodáshoz kapcsolódó, sajátos tényállásokat céloz meg.

A fent kifejtettek szerint a Törvény két irányban is eltér az Alkotmány 70/I. § új (2) bekezdésének szabályaitól. Az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdése lehetővé tenné azt is, hogy az ott írt valamennyi jövedelemre (nemcsak jogviszony megszűnéséhez kapcsolódóra), általánosan különadót vessenek ki. A Törvény ezzel a lehetőséggel nem él. Másfelől viszont valamennyi, a Törvény által objektív ismérvekkel körülírt, vagyis a Törvény szerinti forrásból és a különadó alap szerinti mértéket meghaladó, alanyi jogon járó kifizetésekre vonatkozik. A Törvény nemcsak a költségvetési szervekre, hanem más, államinak minősülő munkáltatókra is vonatkozik. A természetes személyek vagy a tulajdonukban álló vállalkozásaik anyagi javainak a felhasználása a polgárok viszonylag szabad elhatározásától, autonóm döntésétől függ. Közpénzekről szóló döntésnél azonban nem ez a helyzet. A sérelmezett törvényi konstrukcióval érintett tényállásokban közpénzről, az állam pénzéről rendelkeznek, vagyis – legalább közvetve – az állam széles értelemben vett javai sorsáról döntenek.

5.3. A Törvény azokban az esetekben is, amelyekben a jogviszony megszűnése anyagi következményeit a jogviszonyra irányadó, eltérést nem engedő más törvények a konkrét tényálláshoz kapcsolódóan a különadó szerinti összeghatárt meghaladó kifizetésben határozzák meg, 98%-os adót ír elő. Vagyis a 98%-os adómérték — konkrét tényállástól függően — vonatkozhat olyan kifizetésekre is, amelyek eltérést nem engedő szabályok kényszerű alkalmazásának következményei. (Ebbe a körbe tartozhatnak a hosszú szolgálati idővel rendelkező, hosszabb időre a munkavégzés alól pl. egészségügyi vagy más, méltányolható okból felmentett személyek, akiknek jogviszonya rajtuk kívül álló okból szűnt meg.) Ebben az esetben a különadó nem szabályozási eszközként működik, hiszen a különadó alá eső tényállás elkerülhetetlen; nem is a visszaélésszerű kifizetések megakadályozása a célja, hanem az a funkciója, hogy a kifizetés összeghatár feletti részének – vagyis a különadó alapjának – csaknem teljes egészét elvonja a központi költségvetés javára.

A jogalkotó széles körben mérlegelhet valamely adó részletszabályainak megállapításakor. Igazodhat a jövedelmi és vagyoni viszonyokon túl más gazdaságpolitikai és egyéb szempontokhoz.

Adót önmagában a mértéke miatt általában nem lehet aránytalannak minősíteni. Ennek a megítélése csak az alkalmazási környezetben, a jogviszony jellegének ismeretében, és az egyéb adójogi szempontok vizsgálata alapján lehetséges. [A német alkotmánybíráskodásban adóterheléssel kapcsolatban alkalmazott alapelv, hogy az összes adóterhelésnek a felező felosztás közelében kell lennie az adófizető és a kincstár között (ún. Halbteilungsgrundsatz, lásd 1995. június 22-i határozat, 2 BvL 37/91), amely azonban nem érvényesül abszolút tilalomként a jövedelem típusú adóknál (2006. január 18-i döntés, 2 BvR 2194/99), ahol a 60% körüli adóztatás alkotmányosnak találtatott.]

Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlatának megfelelően az adó és az illeték mértékét, összegszerűségét csak kivételesen vizsgálja. A közterhek mértéke akkor válik alkotmányellenessé, ha konfiskatórius jellegű, illetve ha „olyan nagyságot ér el, hogy a nyilvánvalóan eltúlzott mérték már minőségi kategóriává, aránytalanná és indokolatlanná válik”. (1558/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 506, 507.; 360/B/1996. AB határozat, ABH 1998, 629, 638.)

A jelen esetben a közszférából való távozással összefüggésben jogszabály alapján, rendeltetésszerű joggyakorlás keretei között teljesített kifizetésekre is alkalmazandó, jelentős mértékű, büntető jellegű adóról van szó. A Törvényt akkor is alkalmazni kellene, ha a jogviszony megszűnésével kapcsolatos kifizetéssel összefüggésben jogellenesség nem állapítható meg; a Törvény az adóalanyt olyan alanyi jogon szerzett jövedelemtől fosztja meg, amely őt megilletné. A Törvény II. Fejezete a jogszabály alapján járó végkielégítések és más, a jogviszony megszűnéséhez kapcsolódó kifizetések különadóját szabályozza. A Törvény hatálya alá tartozó kifizetéshez nemcsak 98%-os adó, hanem — a 11. § (4) bekezdése alapján — a kifizetőt terhelő 27%-os egészségügyi hozzájárulás is kapcsolódik, ami összességében a különadó alapot meghaladó elvonást jelent.

Ezért itt nem alkalmazható a „külön mértékre” vonatkozó alkotmányi felhatalmazás, mert a törvényalkotó jelen esetben a „külön mértéket” teljes elvonásként értelmezte, vagyis túllépett a felhatalmazáson, és megsértette az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdését.

A jelen esetben a Törvény ama kifizetésekre vonatkozó szabályaival kapcsolatban kell az Alkotmánybíróságnak döntenie, amely kifizetésekről nem állapítható meg a jó erkölcsbe ütköző módon való juttatásuk, mert az érintettek más törvények kötelező rendelkezéseit hajtják végre. Az olyan törvény, amely más törvények végrehajtásához kapcsolódó bevételhez fűz a Törvény szerinti adófizetési kötelezettséget, nyilvánvalóan eltúlzott mértékű, aránytalan. A Törvény szabályai a más törvények alapján megszerzett bevételnek az adóalapba tartozó részét az adóalany magánszemélytől csaknem teljes egészében elvonják, a kifizetőt pedig további adó megfizetésére kötelezik. Ezzel a törvényhozó az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdése hatálya alá vont olyan, törvényben biztosított, alanyi jogon járó juttatásokat, amelyek meghatározott összeghatár felettiek. A törvényalkotó túllépte alkotmányos felhatalmazását, ami az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdésének, egyben a 2. § (1) bekezdésének sérelméhez vezetett. Ezért megállapítható, hogy a Törvény 8-10. §-a, 11. § (1)-(4), (6)-(7) bekezdése, és 12. §-a is ellentétes az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdésével. Valamely juttatásnak az adójogszabályokkal történő aránytalan elvonását az jellemzi, hogy az adó lényegében lehetetlenné teszi, hogy az adóalany éljen a juttatásból eredő jogaival, illetve hozzájusson a jogosultságából eredő juttatáshoz, illetve annak lényeges részéhez. A törvényhozónak az ilyen adóval a költségvetési bevétel növelése, az arányos közteherviselés biztosítása csak másodlagos, esetleges célja. A jogalkotó közvetlen célja ilyen esetben ugyanis az, hogy adójogi eszközzel egyfajta jövedelemkorlátot állapítson meg. Ennek azonban alkotmányosan nem megfelelő eszköze az adó, illetve egyéb adó jellegű teher kivetése. A törvényhozónak rendelkezésére áll több alkotmányos eszköz is célja elérésére, lehetősége van a Törvény hatálya alá tartozó, állami forrásból eredő juttatásokat a jövőre vonatkozóan mérsékelni, akár meg is szüntetni, a juttatási rendszert oly módon átalakítani, hogy a jövőben bizonyos összeghatár feletti juttatásra ne lehessen jogosultságot szerezni. A törvényhozó szabadsága azonban csak a nemzetközi jogi és az európai uniós jogi keretek között érvényesül.

Minthogy az Alkotmánybíróság a vizsgált Törvényben szabályozott adót más okok miatt semmisítette meg, nem vizsgálta azt, hogy a különadó törvényi szabályai az Alkotmányban biztosított tulajdonhoz való jogot [Alkotmány 13. § (1) bekezdése] sértik-e.

6. Az Abtv. 21. § (3) bekezdése meghatározza azon lehetséges indítványozók körét, akik az Abtv. 44. §-a szerint valamely jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének alkotmányossági vizsgálatát kezdeményezhetik. Az érdekképviseleti szervezet indítványozó a Módosított Európai Szociális Karta 4. cikkével összefüggésben nem tartozik az itt felsoroltak közé, így az Alkotmánybíróság — az Ügyrend 29. § c) pontja alapján — ezt az indítványi elemet visszautasította.

7. Azzal az indítvánnyal kapcsolatban, amely szerint a Törvény 9. § (2) bekezdésében a szabadság megváltása címén kifizetett összeg különadó alapjába történő beszámítása ellentétes a fizetett éves szabadságról szóló, a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia 1970. évi 54. ülésszakán elfogadott 132. számú Egyezmény 11. cikkével, amely rögzíti, hogy „azon munkavállalónak, aki letöltötte a jelen Egyezmény 5. Cikke 1. bekezdésében feltüntetett minimális szolgálati időt, munkaviszonya megszűnése esetén biztosítani kell a letöltött szolgálati ideje után járó, de még ki nem vett fizetett szabadságot, vagy szabadságmegváltást, illetve ezek helyett egyenértékű szabadsághitelt”, azt kell elsősorban figyelembe venni, hogy a jogviszony megszűnése évében esedékes szabadság megváltása címén kifizetett bevételt a Törvény 9. § (2) bekezdése kifejezetten kiveszi a különadó alapjából.

A jogviszony megszűnése évében esedékes szabadság megváltása címén kifizetett bevétel nem része a különadó alapjának.

Ezekre a szabályokra tekintettel azt lehet megállapítani, hogy a ki nem vett szabadság pénzbeni megváltását nem vonja el teljes egészében az állam, nem üresíti ki a Törvény a hivatkozott nemzetközi szerződésben biztosított, ki nem adott szabadság megváltásához való jogot.

IV.

1. Azokkal az indítványokkal kapcsolatban, amelyek szerint a Törvény II. Fejezete az Alkotmány 9. §-át vagy a szociális biztonsághoz való jogot, továbbá az Alkotmány 11. §-át, vagy a család és az anyák alkotmányos védelmének elvét (Alkotmány 15. §) sérti, vagy ellentétes az Alkotmány 66. § (2) bekezdésével, 70/A. §-ával, 70/B. §-ával, illetve sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdését, vagy más, az indítványokban felhívott szabályt, az Alkotmánybíróság már nem vizsgálódott.

Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint, ha az adott rendelkezés alkotmányellenességét az Alkotmány valamely rendelkezése alapján már megállapította, akkor az indítványban felhívott további alkotmányi rendelkezésekkel való ellentétet már nem vizsgálja [61/1997. (XI. 9.) AB határozat, ABH 1997, 361, 364.; 16/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 425, 429.; 56/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2001, 478, 482.)].

2. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza: a jó erkölcsbe ütköző, államtól származó jövedelmek külön mértékű adóztatása az adott adóévben az Alkotmány 70/I. §-ának új (2) bekezdéséből eredő lehetőség. A törvényhozó ezért a most vizsgált különadótól eltérő módon élhet az Alkotmánynak azzal a felhatalmazásával, amely a jó erkölcsbe ütköző módon juttatott jövedelmeknek a közteherviselés rendszerében való lehetséges kezelésére vonatkozik. Az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdése ugyanakkor nem teszi a jogalkotó kötelezettségévé azt, hogy külön szabályt állapítson meg az ilyen jövedelmekre. A hatályos jogszabályok [Mt. 3. § (1) és (6) bekezdése, 8. § (1) bekezdése, Ptk. 200. §, 237. §] a bírói gyakorlat szerint (EBH2008. 1891., EBH2003. 956.) a munkaviszonyt illetően lehetővé teszik a jóhiszemű és tisztességes eljárás követelményének érvényesítését, a jóerkölcsbe ütköző szerződés bírósági felülvizsgálatát, és az in integrum restitutio-t.

3. Az Abtv. 43. § (4) bekezdése értelmében az Alkotmánybíróság az Abtv.-ben szereplő időponttól eltérően is meghatározhatja az alkotmányellenes jogszabály hatályon kívül helyezését vagy konkrét esetben történő alkalmazhatóságát, ha ezt a jogbiztonság, vagy az eljárást kezdeményező különösen fontos érdeke indokolja.

A jelen ügy körülményeit az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a jogbiztonság követelménye és az érintett személyek jogainak védelme a szabályozás — hatályba lépésének időpontjára — visszaható hatályú megsemmisítését indokolja.

A határozat Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv. 41. §-án alapul.

Budapest, 2010. október 26.

Dr. Paczolay Péter s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke,
előadó alkotmánybíró

Dr. Stumpf István s. k.,
alkotmánybíró

A 1268/B/2010. AB határozat a párhuzamos indoklásokkal egységes szerkezetben itt olvasható >>>